Dombay Győző festőművész (1942-1994) kiállítása a Zenei gyűjteményben

Néhány pohár finom vörösbor társaságában mindenkivel elbeszélgetett, aki melléült. Lehetett bádogos, művész, hajléktalan vagy boncmester. Néha felháborodott a nagy regényírókon, hogy miért éppen így rajzolták meg hőseiket. Apollinaire-rel vágyott rumozni a mennyben és Rimbaud "jachtján" ringatózni a végtelen tenger hullámain. Az ablakpárkányra mindig cukrot tett, hogy legyen mit enniük a hangyáknak és titkon azt remélte, ha egyszer bajba kerül, népével segítségére siet a hangyakirály.Pár négyzetméteren festett, egy sámlin kuporogva. Egészen közel hajolt a farostlaphoz, amit az ölében tartott. Csillagok, nők, indák, hieroglifák, madarak... Úgy, ahogy Martyn Ferenc tanította, és hűségesen, a maga hite szerint. Külön világot teremtett, olyat, ahol kicsit könnyebb a levegő. Ha festett, keveset pihent, és amikor már nem ment a munka, nekivágott a városnak vagy a környék erdeiben csavargott. Ilyenkor figyelt, gyűjtött, ismerkedett, írta a verseit. És ha fejében elkészültek az új képek, hazajött és megint elővette a festékeit.

Sokat ült a Dunaparton, a kedvenceket várta, az uszadékfákat, amiket a folyó már készre simogatott. Szobrok készültek belőlük és a lomtalanításkor szerzett kincsekből is (kiszuperált vasalók, gépalkatrészek, fura fémlemezek, törött legyezők…).

Dombay Győző 1942. december 30-án született Pécsett. A Régészeti Múzeum épületében laktak, Dombay János, a régész apa, aki abban az időben múzeumigazgató volt, feleségével, a zirci papok közt nevelkedett Végh Katalinnal és a három gyerek, János, Saci és Győző. Festőnk még sokáig nehezményezte, hogy közvetlenül iskolái szomszédságában kellett felnőnie, miként az általános iskola és a Nagy Lajos Gimnázium ablakai mind szabad rálátást engedtek a múzeumkertre, ahol olyan szívesen időzött. Nem örült ennek akkor sem, amikor az '56-os kényszerszünet utáni első tanítási napon érte küldettek. Visszaüzent, hogy ő addig nem megy, amíg itt vannak az oroszok. És csak akkor volt hajlandó átsétálni az öreg iskolaépületbe, amikor a tanár úr második üzenete szelíden már csak így hangzott: "Győzőkém, arra még sokat kell várni. Gyere szépen!"

Martyn Ferenc a család régi barátja volt, így képeit mindig megmutatta a mesternek, aki atyai figyelemmel követte a fiatal művész alakulását. Többek között az ő támogatásával fejezte be tanulmányait a Pécsi Pedagógiai Főiskolán, később tanított, dekoratőrként dolgozott és fáradhatatlanul festett.

1972 nyarán a nagy szerelem Pestre vitte, ahol egy másik élet kezdődött. A régi és új művésztársakkal (Szemadám György, Deim Pál, Szántó Piroska, Kecskeméti Kálmán, Bocz Gyula, Swierkiewicz Róbert, Major Kamill, Haász István, Joláthy Attila, Wahorn András, Szeift Béla, Csorba Simon, Veress Pál...) egymást támogatva, az éppen megszülető munkákat mindig figyelemmel kísérve alakította saját művészetét, amely a kezdetek nyersebben árnyalt színvilágától elindulva a '70-es évek fekete-fehér képein át egyre mozgalmasabbá, nyíltabbá, színesebbé vált. Alkotóművészetének három évtizedében önálló és csoportos kiállításaival az ország számos pontján bemutatkozott (legfontosabbak: Pécs, Budapest, Nyíregyháza, Győr), a kor tilalmai ellenére még Párizsban is bemutatták képeit.

"Én itt élek Magyarországon és boldog vagyok, hogy Magyarországon születtem. Itt élt MS mester, akiről nem tudunk semmit. József Attila, Vajda Lajos, Krúdy és az egész nagy csapat. Én nem mérhetem magam hozzájuk, vagy a mindenséghez, csak nyomtatom, karcolom a csillagaimat, teszem a dolgom, nem úgy, ahogy szeretném, csak ahogy tudom. Kamaszkori mesterem, Martyn Ferenc mondotta volt: Győző, a művészek olyanok, mint a madarak, odarepülnek, ahol enni kapnak."

Dombay Célia